Világháborúk és győztesek

By georg
Világháborúk és győztesek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A huszadik század története magyar szemmel

A Kárpát-medencén majd minden hadviselőnek át kell vonulnia, akár keleti hódító tör
Európára, akár nyugati hatalom indul kelet ellen. A századok folyamán a

Világháborúk és győztesek

magyarság, mint a Kárpát-medence népei, akaratuk ellenére is belekerültek a legtöbb háborús konfliktusba, ahogy a huszadik század mindkét világégéséből sem maradhattak ki. A múlt század háborúiról számtalan publikáció jelent meg angolszász, mint szovjet aspektusból, melyek hazánkat “bűnös nemzetként” állítják be, pedig csak útjában voltunk a háborúnak! De a németek sem értékelik, hogy kitartottunk mellettük a már vesztett háborúban “utolsó csatlósként” és nem fordítottuk fegyvereinket szövetségesünk ellen. A mai generáció csak a győztesek propagandájából ismeri a magyarság huszadik századi megpróbáltatásait. Ez a magyar szívvel íródott rövid történeti áttekintés, próbálkozás Európa huszadik századi történelmén át, a magyar igazság felderítéséhez.

Tartalomjegyzék:
1. A politika, a gazdaság és a korszellem korrelációja
2. Az állam
3. Korunk három rendszere
4. Államadósság, bankok, szubvenciók, szociális paraziták
5. Szabad piacgazdaság kontra kapitalizmus
6. Az euroatlanti civilizáció
7. Az eurázsiai sztyeppe
8. Az első világháború
9. Húszévi fegyverszünet
10. A folytatás, vagy a második világháború
11. A hidegháború
12. Új világrend
In medias res
Bármily erős is az emberiség egymásrautaltsága, hatalmasabbak az eltérő, akár ellentétes személyi, mint nemzeti érdekek, így gyakoribb a viszálykodás, sőt a háború, mint a konszenzus a világban. Az ókori görögök értelmezése a háborút tartotta természetes jogszerű állapotnak. Náluk a béke volt irregulum.
Két egyenrangú ellenfél csak a saját hadiszerencséjében bízhat, és bármelyik kerül is ki győztesen a háborúból – tekintettel a szomszédokra – többé-kevésbé fair feltételekkel békét kötnek. Így volt ez az ókorban, a hosszú középkoron át, egész az újkorig móres.
Az újkor végén fejlődtek ki a nagyhatalmak, sorrendben: Franciaország, Nagy-Britannia, az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Németország, az Amerikai Egyesült Államok és Japán. Hasonló erejű nagyhatalmak kevés katonai erővel biztosíthatták volna szuverenitásukat, de egyesültek két ellentétes hatalmi blokká, majd 1914 nyarán háborúra keltek. Minthogy a nagyhatalmak az egész világot birtokolták, a konfliktusuk világháborúvá fajult.
A brit-francia szövetség az „Entente Cordiale”nak (ezentúl röviden kiejtve: antant) sikerült Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok mellett, a feltörekvő ázsiai nagyhatalmat, Japánt, három téridegen hatalmat a saját oldalára állítani. E túlerő legyőzte a Németország körül csoportosult Központi Hatalmakat, bár a győztes Nagy-Britannia és Franciaország gazdaságilag éppúgy tönkre mentek a háborúban, mint ellenfeleik. Oroszország pedig a bolsevizmus martalékává lett.
A bolsevizmus célja eleve a földkerekség meghódítása volt, amely elsősorban legközelebbi szomszédjait, de egész Európát veszélyeztette. Ennek kivédésére Olaszországban, majd Németországban, nemzeti diktatúrák kerültek hatalomra. A diktátorok állami felügyelet alá helyezték a jegybankokat, és lendületbe hozták a gazdaságot. A két európai nemzeti rendszer természetszerűleg egymásra talált a Berlin-Róma tengelyszövetségben, amelyhez Japán is csatlakozott. Olaszország és Japán most Németország oldalára álltak, mert az angolszászok politikája az ő nemzeti érdekeiket is sértette.
A tengelyhatalmak ellen a nemzetközi pénzemberek Washingtonban, Londonban, Párizsban kormányokat és államférfiakat ültettek hatalomba, akik a nemzeti diktatúrák vagy Németország esküdt ellenségei voltak. Így már nem állt egy újabb világháborúnak útjában semmi, hogy a kozmopolita liberizmus és a kor másik szellemi irányadója a nacionalizmus egymásra csapjon.
A konfliktus a kor két legerősebb gazdasági hatalma: az újjáéledt Németország és az USA között elkerülhetetlen lett! Akkor is, ha ez a konkurens európai hatalom Spanyolország vagy Svédország lett volna, függetlenül mely hatalmak is vetekszenek, függetlenül hasonló vagy konkurens politikai rendszereiktől, két konkurens hatalom puszta léte is elég az intranzigencia eszkalációjához. De a prosperáló Németország nemcsak Washington új világrend-formálását veszélyeztette, elzárta Szovjetoroszország útját Európa, majd a világ bolsevizálása felé. Az első világháború nem volt elegendő Európát teljesen tönkretenni, így újra egymás ellen kellett hangolni Európa népeit. Főleg a legerősebb gazdasági hatalom: Németország ellen, mely az időben történelme magaslata felé törekedett.
A második világháború nem csak Németországot zúzta szét, degradálta egész Európát a két újdonsült szuperhatalom, az USA és Szovjetoroszország csatlósává.
A rómaiak jelszava: “Carthagidem esse delendam” Mint a világháboruk győztesei kívánsága “Germany must perish” majd szó szerint egyeznek. Végső tanulságuk ugyanaz. A rivális ellen azért kezdünk háborút, hogy azt végérvényesen szétzúzzuk, megsemmisítjük! Így kettévágták a német konkurens országát, ezzel aztán az európai konkurenst is kettéosztották, majd mindkét szuperhatalom saját hatalomkörében, a megszállt népekre kényszeríttette a maga ideológiáját.
Németország és Európa romjain állva, Amerika ugyanazon kihívással szembesült, mint Poroszország, Lengyelország szétosztása után. Maga kényszerült a szellemi nyugatot az eurázsiai nagyhatalom Szovjetoroszország ellen megvédeni.
A két szuperhatalom negyven évig versengett a világhatalomért. Szerencsére megelégedtek a hidegháborúval, különben egy atomháborút Európában vívtak volna meg, kiirtva a kontinens népeit. Végül is a Szovjet Birodalom a saját fogyatékosságain összeomlott. Így Amerika maradt győztes a világhatalmi versenyben, amíg maga is a Szovjet Birodalom sorsára nem jut, saját faji és nemzetiségi konfliktusain. Mármost a konkurencia nélküli szuperhatalom, az elkövetkező néhány éven át, kényszerítheti a világot azon pénzhatalom jazz-zenekarának hangjaira táncolni, amelyet az Egyesült Államok politikai kulisszái mögül vezényelnek.
Az elsőségért persze küzdeni kell! Az elsőbbségre mindig akad konkurens. Németország romjai mögött, lesben állt, a volt Szovjet szövetséges. Nemsokára talán a neonemzeti kurzusra váltott Kína igyekszik az élre törni. Emlékezzünk csak a vadnyugati revolverhősre, aki előbb utóbb alulmaradt egy nálánál ügyesebb lövöldöző ellen.
A pun háborút a rómaiak perspektívájából ismerjük. A 20. század háborúinak győztesei sem szívesen hagyják szóhoz jutni ellenfeleiket. Mégis merjük felvetni a vesztesek sérelmeit! Végül is mi európaiak, valamennyien a világháborúk vesztesei vagyunk. Vagy talán nem veszett el a két világháborúban Európa prioritása?

Olvasd tovább a Világháborúk és Győztesek könyvben.

Comments are closed.